2013. február 24., vasárnap

Taps!

Ma körbejártam a szobát hangosan tapsolva. Ez nyílván csak aztán jut eszembe, hogy kimérettem a szobát (és rendben találtatott) . Van egy határozott csengése. Nem erős, de hallható. És akárhol tapsolok, mindenhol ugyanakkora és ugyanolyan. Elhatároztam ezt meg kell szűntetni! Aztán leültem egy laza 3 órát zenét hallgatni, de akkor is...
Ezt nekem, mert eddig ezt nem próbáltam

2013. február 17., vasárnap

"Mert most a szférák zenéje, a szerelmes rész következik..."*

Így a 90-ik bejegyzésen túl úgy gondoltam ideje megvallanom, hogy én igazából nem vagyok "hifista". Ezt a hobbit inkább eszközként használom a zene megéléséhez és ebből aztán sok minden következik. Például az is milyen hangot/termékeket keresek. A klasszikus hifi paraméterek csak egy pontig érdekelnek, a lényeg inkább az, hogy ne legyen zavaró hangú a rendszer és egységes legyen a hangja (ezt nem is olyan könnyű hozni!).  Ha ez megvan mint alap, akkor már sokkal inkább az érdekel mennyire meséli a zenét a rendszer. Mivel a zenét magát is érzelmi alapon élem meg, ezért nagyon fontos, hogy a rendszer képes legyen ilyen szinten is kommunikálni. Na ez még nehezebb trükk, pláne, hogy mindenféle kacat lemezeim vannak amiket szeretnék is élvezni és nem a hibáit hallgatni. Kezd bonyás lenni a dolog, igaz?

De nem is igazán erről szerettem volna most bejegyzést írni, inkább ennek az egész hobbinak a gyújtópontjáról: a zenéről és a kapcsolatomról a zenével. Személyes dolog ez, éppen ezért (is) nem írok amúgy zenékről. Az már túl intim lenne számomra.

Szóval legelső emlékeim egész kicsi koromban a magnó melletti elavásig nyúlnak vissza. Még édesanyámmal aldutam egy szobában, oly régen volt. Ő tett be mindenféle zenéket, Tanita Tikaram-ra konkrétan emlékszem, de nem is ez a lényeg. Hanem, hogy sötét volt és zene. Egyfajta esti szokás lett. Ez a mai napig elkísér. Este 9 előtt általában nem hallgatok zenét, nem is tudnék. Addig zajlik a családi élet, mindig van tennivaló. De belül is így kívánom.

Aztán nem tudom...bátyám mindig hallgatot valamit, de tényleg nem tudom miket. Jean Micheal Jarre volt, meg Sade is. Ilyesmik. Volt, hogy egy szoba falán keresztül hallgatam amit ő a szomszédban és kopogtam neki, ha hamar abbahagyta. Volt valami randa narancssárga műanyag lemezjátszója.

Általános iskola végén az MTV korszakkal érkezett meg az első "saját" zeném. Teljesen érthető okokból találtam rá első kedvencemre a tinédzserkor hajnalán: Prince - Gett Off. Na, aki látta esetleg ennek a számnak a klippjét, az tudja hogy elment volna a Pro7-en este erotikus filmnek. (Sajna nem tudom youtube-ról linkelni, mert a művész úr folyamatosan törölteti onnan minden zenéjét).
Na, ők ketten szerepeltek a klippben, ennél jellemzően kevesebb ruhában.
Nekem mindenre elég indok volt.
Nyílván ennyi elég is egy fejlődő szervezetnek, hogy ráismerjen az értékre :) A meglepetés akkor jött, mikor megvettem életem első kazettáját, a Diamonds and Pearls albumot. Emlékszem 600 Ft-ba került és ezzel egyben a legdrágább volt. Jackson és Madonna kiadványai is csak 580-ba fájtak. Ennek az árnak aztán nagyon fontos szerepe lett, az album ugyanis egyáltalán nem tetszett. Fogalmam se volt ki is ez a Prince és mit várhatok tőle. Gondoltam kapok még több olyan számot, mint a Gett Off. Nagyon nem így lett, de hát olyan sokba volt az a kazetta...Ráadásul csak az az egy volt, hát hallgatni kellett (nyílván valami vacak pár száz forintos walkman-en). És lassan elkezdtek azok a számok is tetszeni, amik addig nem. Végül egyenesen azok lettek a kedvencek (Insatiable például), amiket ki sem állhattam első hallásra. Ezeket még ma is igen szeretem, szemben a Gett Off-al, amit nemigen hallgatok. Ezzel helyből és egyből megkaptam azt a leckét, hogy vannak zenék/zenészek akiknek időt kell adni, különben sok igazán jó zenétől fosztjuk meg magunkat. Ez a felfedezés (mármint Prince), aztán az én kis "dolgom" lett, rajtam kívül senki nem hallgatta (leginkább csak b@zizta) és a 2007-es Londoni koncertig szinte egy kezemen meg tudtam számolni azokat, akik egyáltalán elviselték a zenéjét. Egyre mélyebre kerültem a zenéjében. Tudni kell róla, hogy nagyon "termékeny" zenész és sokáig szinte minden lemeze más stílusban készült mint az előző. Vegyítette a pop/funk/rock/jazz/blues és ki tudja még milyen zenéket. Egyfajta vákuumba kerültem vele. Szó szerint évekig tartott, mire végigjártam és megismertem főbb kiadványait. Még nekem is, aki alapvetően szerettem a zenéjét sokszor kellett nekifutnom egy-két lemezének, hogy "megérkezzen". Így aztán sok minden elmasírozott mellettem, ami fiatalkorom, a korosztályom zenéje volt.

A hifi iránti igényemet is Prince rakta le. A 90-es években sokkal több zenét szeretett volna kiadni, mint megtehette volna. A kiadó korlátozta évi 1 lemezre. Ebből aztán az lett, hogy egyre sűrűbb, egyre több rétegen zajló zenét vett fel (mondjuk a Lovesexy-vel kezdődően). Így mikor hozzájutottam bátyám sokkal jobb walkman-jéhez, bizony döbbenten tapasztaltam, hogy mennyi minden van a felvételen, amit korábban nem hallottam. Szokása volt az egyszerűbb, fülbemászóbb ritmusokat mélyen eltemetni a mixben, ami így inkább csak tudatt alatt hatott talán, nem tudom. De olyat is gyakran csinált, hogy egy-egy érdekes dallamot csak egyszer vett elő, mondjuk épp a szám végén. Olyat, amiből mások slágert gyártottak volna. Szóval kellett a minőség is, ami akkoriban egyre jobb sétálómagnókban és Sony Fontopia fülhallgatókban merült ki. Itt aztán be is fejezném taglalni Prince zenéjével kapcsolatos dolgaimat, mert sose lenne vége. Mai napig nagyra értékelem, 60-nál több kiadványom van tőle.

Az egyeduralmat aztán a főiskola elején Tori Amos törte meg. Bizonyos tekinteben szöges ellentéte volt Prince-nek (talán azért is, mert nő). Zenéje helyenként teljesen spontánnak tűnt és messze nem volt olyan bonyolult és elvont mint amit megszoktam, de nagyon emberi és női volt. Tori sokat beszélt a koncerteken és ez a közvetlenség ott volt a stúdió lemezein is. Mindenkori kedvencem tőle a "Boys for Pelé", amit megint csak meglepetés volt, mivel a Professiona Widow remix-e miatt vettem meg, amit akkoriban szénné játszott az MTV. Ismételten egészen más zene volt a lemezem, mint amire számítottam, de ez is betalált.
Valami egészen más volt, mint bármi addig...
Ő alapozta meg a szeretetem az alternatív zenék felé és neki is nagyon sok lemezét beszereztem. Aztán jöttek a főiskola budapesti évei és a város zenéje, a Depeche Mode. A mai napig emlékszem azokra az estékre, amikor hétvégén fentmaradtam a kollégiumban és este az ablakban ülve hallgattam a Music for the Masses-t a város fényeit nézve. A Depeche hozta be azt a keserédes melankóniát a zenei életembe, ami mai is mindenféle formákban fontos része a gyűjteményemnek. Első lemezem tőlük az Ultra volt, ami (gondolom ezért) mai napig a kedvencem.
Populáris zene, amit mégis mindenki rétegzenének él meg.
Ha jól meggondolom ezekben a fő irányzatokból kibogozható majd minden zeném ami van. Néha persze nagyobb elhajlásokkal. Laurie Anderson például nyílván nem köthető egyből hozzájuk, de hogy csak a magyarokat említsem példának a Tereskova lemezemen visszaköszön Tori szemtelensége egy kicsit megfűszerezve. Az Air alapjai ott vannak a szintetizátoros zenében, a Jamiroquai balról köszön Prince-nek, hogy Beck-ről ne is beszéljek. Bowie például kicsit kilóg, de őt még nem is tudtam teljesen befogadni, próbálkozom vele. Vannak persze a koromból akadó furcsaságok, hogy mondjuk egy Massive Attack remix-ből találtam vissza a Doors-ra ami szintén nagy kedvencem lett.

Nincs amúgy sok lemezem, nemrég katalogizáltam őket, filmzenékkel de klasszikus zene nélkül 338 kiadványom van. Ezek között vannak 6 lemezes dobozok is, de rengeteg pár számos kislemez is. Prince, Tori és Depeche esetében a kislemezeket is gyűjtöttem, akár japán kiadásokat, lényeg a B-oldalas dalak megszerzése volt. Jellemző, hogy ha egy művész/zenekar megtetszik, akkor beszerzem majd az egész diszkográfiáját. Most éppen a Moby, Faithless vonal épül nagy tempóban. Azt hiszem talán egy sincs közöttük, ami audiofil felvételnek mondható. Amin én is meglepődtem, hogy tavaly 72 lemezt vettem és idén is már 20 fölött vagyok, pedig még csak február van.

Az úgy nezvezett "komolyzenét" illetően nagyon az elején vagyok a történetnek, de nem is siettetem. Majd megjön az is. Orosz romantika, pár alapmű, 10-20 lemez.

Szóval így. Nincs Jazz at the Pawnshop, se Diana Krall, meg ilyenek. Ennek tükrében tessék értelmezni mindazt, amit itt írkálok. (A bejegyzés írása alatt a The Weeknd: Triology 1-es és 3-as mixtape-ja szólt.)

*Idézet Müller Péter Sziámi "Halandzsa" című számából.

2013. február 10., vasárnap

Carboncopy@Analog Voice

Harmadik (és egyben lezáró lépésként) ezúttal arra voltam kíváncsi hogyan érzi magát az AZ-3 "otthon". Vajon mennyire illeszkedik a nálam kikevert mix (Quad/AA/AN) hangzása ahhoz, amerre a hangfal szeretne menni?

Ezt a legegyszerűbben úgy tudtam kideríteni, hogy "hazavittem" az AZ-3-at. És ha már a hangfal befért az autóba, elfért a Model 5 is.

Azt előre bocsájtanám, hogy képekkel kevésbé lesz színesítve ez a bejegyzés, mert csak az utolsó pillanatban kapcsoltam, hogy fényképezni is lehetne. Aki járt már az Analog Voice-nál azt tudja, hogy két rendszer van feállítva egy szobában. Az egyik falon egy "kisebb" rendszer, majd a mellette lévőn egy jóval komolyabb. A szoba teljesen átlagosank mondható, egyáltalán semmi extra akusztikai megoldást nem találtam.

Mi alapvetően a kicsi rendszerrel kezdünk játszani, ami egy OTO Phono SE erősítő és egy K/SPe hangfal köré épült kiegészítve egy TT Two Deluxe/IQ3 lemezjátszóval és ha emlékem nem csal egy CD 2.1x-el. Külön szimpatikus volt, hogy nem voltak "titokban" milliós kábelek bekötve, egy mezei AN-D szolgált hangfalkábelnek. Elsőnek nem is bontottuk meg a rendszert, hanem ide dobáltunk be lemezeket. Én némi felvezetés után rátértem az Amorf Ördögök Tündérdomb című szerzeményére. Nálam például problémás ez a szám, bizonyos szintetizátor hangok csúnyán kontrollt vesztenek. Az rögtön egyértelmű lett, hogy abban a szobában az OTO/K páros semmi ilyen csúnyaságot nem csinált. Zenét viszont annál inkább. Döbbenetes szólnak ezek a kis semmi kinézetű dobozok! Külalak alapján kéretik nem ítélni. Hifizni nem fog, csimm-bumm itt nincs. Zene van. Meg nagyon megfogott, pontos hangzás a sterilítás legkisebb jele nélkül. Véleményem szerint a legócskább visítozó lemezeinket és élvezettel lehetne vele hallgatni, ráadásul úgy, hogy a zenéről nem maradunk le. Azt hiszem ez az, amikor a hifi nem áll a zene útjába. Nem is nagyon akaródzott az AZ-3-at bekötni.
Egyébként és nem mellesleg gyönyörű
De hát aztán ha már elcipeltük az AZ-3-at hát átkötöttük. Itt megállnék egy pillanatra, mert a nap végére letisztult bennem egy dolog a hallotakkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy az ilyen gyorstalpaló esetén, ahol  egy délelőtt alatt az AZ sorozattól el lehet jutni a nem éppen alap kiszereltségű AN-E hangfalig könnyen zárójelbe tehet mindent a legjobb rendszert kivéve. Hiszen egyre jobb és jobb hang hallható (nem kell magyarázni a különbségeket), könnyen mondhatnánk, hogy az előző szint bizony kevés. De ez így csak a gyors élmény és nem a teljes igazság. Mert az a K hangfal, ami előbb még lenyűgöző volt nem lett rosszabb attól, hogy meghallgattuk az AN-E-t. Csak éppen a referencia került máshova. Némi idővel azonban "visszatalál" a fül és helyére kerülnek a dolgok. Nem csak a hegy csúcsán van élet. Ezt kell megérteni az AZ-3-al kapcsolatban is a K után. Egyértleműbben egy "olcsóbb" hangot hallottunk. Messze nem volt olyan pontos, mint a K. Több volt alul és felül is a hang, ami akkor számomra csak feleslegnek tűnt. De csak azért, mert a K előtte megmutatta, hogy nem ezen áll, vagy bukik. Mindenesetre egy pici visszaköszönt az otthon ismert kiabálásból, bár messze nem annyira, mint otthon.

Később aztán bekötöttük a Model 5-öt is. Az AZ-3-al bizony az OTO SE jobb páros, ezen nincs vita. Valóban nem tudja az Avantgarde-al kifutni magát a hangfal. Ami számomra meglepő volt, hogy a K-val viszont mennyivel jobban együtműködött a Model 5.
Kicsit látszik a K rendszer, a háttérből befenyeget az E is,
de a kép csúcspontja kétségkelen a pokróc az AZ alatt
Ennyi körbejárás után most már a következőket merem kijelenteni:
- A Model 5 nem ideális pár az AZ-3-al, helyesebben fogalmazva házon belül jobb hangot lehet csinálni vele
- Ami hangzásbeli probléma nálam van, csak részben tudható be ennek. Másik része viszont továbbra is akusztika. (Akkorát azért nem hibázott a Model 5 az AZ-3-al ott, mint itthon)

Hogy most hova tovább? A legegyszerűbb megoldás lenne valamelyik komponens cseréje, de mielőtt ilyenre szánnám el magam kicsit tovább fogok foglalkozni az akusztikával. (Tulajdonképpen már foglalkoztam is, hosszú ez a hétvége :)

És most valami teljesen más...

Mert azért meghallgattuk persze a "nagy" rendszert is. Direkt nem írtam össze mi minden volt benne, kár is lenne lajstromba venni, számomra elérhetetlen. Inkább hagytam hadd szóljon. Az élményről röviden annyit, hogy szerencsétlen Tündérdombot kb. 6x-ra raktuk fel aznap. Már kezdett elegem lenni belőle, hiába szeretem. Ezen a rendszeren végig lúdbőrőztem a számot. A megszólalás alapjaitól kezdve másról szólt mint a hifi rendszerek, bár azok minden attribútumával rendelkezik. Egészen elképesztő volt. Nem próbálnám meg most pár szóban leírni, úgyse megy. El kell menni meghallgatni...

2013. február 1., péntek

Hivox@Carboncopy

Mint az egy korábbi bejegyzésemben előrevetítettem megpróbálom több oldalról körbejárni a mostani rendszeremet.

Második lépésként a szobaakusztikát vettem kicsit jobban gorcső alá - méghozzá objektív módon. Ehhez segítségül hívtam a Hivox-ot. A cég fő motivátora és tulajdonosa szívesen foglalkozik ezzel a témával, önzetlenül is sokakat segítve.

A cél tehát egy akusztikai mérés volt, kíváncsi voltam találunk-e valami anomáliát. Az előző bejegyzésben mutatott felálláshoz képest már megint kicsit másként álltak a hangfalak. Távolabbra kerültek, de továbbra is alkalmaztam azt az ötletet, hogy szőnyegen álljanak. (A közelebb felállított hangfalak energikusabban szóltak, széljelebb téve viszont több tér jutott a hangoknak kibontakozni. Ízlések és pofonok). A gyerekeknek is napi szokás feljönni 5-10 percet táncolgatni, szóval elkerültek a földről az elektronikák. A Galgahang állványt használtam fel kicsit szokatlan módon, mivel saját üveglapjait nem vettem igénybe. Az állvány keretére először tettem kicsi gumi műszerlábakat, arra jött a márványlap amit annó a hangfalak alá készítettem, erre a Daruma és végül az edzett üveg. Így nem csörömpöl. Szóval ebből a felállásból indultunk a méréssel. Ez abból állt, hogy laptop-on keresztül rózsaszín zajjal vezéreltük meg a rendszert, majd közeltéri és távolabbi (a hallgató pozícióban történő) méréseket végeztünk.

A tevékenység rendkívül egyszerű és nagyon szemléletes. Főleg, mikor a hallgató pozícióból zajlik a mérés és közben finomállítgatjuk/forgatjuk a hangfalat hiszen valós időben látjuk a számítógép képernyőjén, hogy hogyan változik a rendszer átviteli görbéje. Ugyanakkor sokat első körben nem is tudtunk állítani, hiszen az eredmény egyáltalán nem volt rossz. A közeltéri mérések pedig kifejezetten kiegyenlített átvitelt mutattak. Persze ehhez kellett némi magyarázat is, mert nem szakember számára egy ilyen görbe nem sokat mond:
sárga: hallgató pozíció, világos kék: közeltéri mérés, sötétkék: hátsó tölcsérkijárat
Én leginkább jó nagy egyenletlenséget láttam benne, de megnyugtattak, hogy ez a görbe bizony egy tisztességes átvitelt mutat. A sárga görbén a 80-100Hz körüli kiugrás a szoba, de az sem vészes.

Miután ezt így jól megállapítottuk leültünk kicsit zenét hallgatni, ahol sor került arra is, hogy rámutassak arra, ami nekem a fejfájást okozza aktuálisan. Ehhez azonban két dolgot is meg kell jegyezni: először is, nagyon ráált már a fülem erre a nyavalyára, úgy tűnt sokkal érzékenyebb vagyok erre, mint aki először hallja. (Most, most, most volt! Az a hang, na...elindítom mégegyszer, eleje fele lesz...). Mondjuk úgy, rá kellett mutatnom a dologra, hogy egyértelmű legyen, nem ugrott rá a hallgatóságra a jelenség. Másodszor pedig: mostanság rákattantam az Amorf Ördögök lemezekre, főleg hogy sikerült beszerezni a Molylepke Minibárt és a Cellux Szimfóniákat is. Ezek amolyan...nem is tudom milyen zene, én szeretem, de hogy nem audiofil felvétel az tuti. Egyébként nincs is tán nekem olyanom és el is várom, hogy a rendszerem minden lemezzel megszólaljon. Ugyanakkor talán mégis kicsit csapda egy ilyen nem éppen referencia felvételhez belőlni a rendszert.

Lényeg a lényeg, a probléma megtalálása után három apróságot vittünk még végbe. Először a közvetlen a hangfalak mögött lévő könyvesdobozokat egy sorral magasabbra építettük és kicsit előrébb húztuk, hogy elférjen a plusz sor (kb. ilyen magas lesz majd akkor is, ha nem papírdobozok lesznek a bútorok). Aztán az eredetileg műszobasarok bútorlapjaimat beraktuk hangterelőknek az oldalfalakra az elsődleges reflexiós ponthoz. (Az mi? Zenehallgató székből amikor az oldalfalmentén tükörből látszik a magassugrázó, na az.) Illetve előrébb húztuk a bordó szőnyeget, hogy a két hangfal között se legyen csupasz padló. Valahogy így:
Terelnek a terelők
Még egy sor könyv.
Ez hallhatóan hozott a konyhára, csillapodott a rendszer kicsit harsány hangja. Összegezve érdekes tapasztalat volt és kiderült, hogy ebben a felállásban így nincs jelentős probléma már most sem az akusztikával. A tetőtér csúcsát érdemes lehet csillapítani, de nagy befolyása a hangra nem lesz. A közeltéri mérések azt is megmutatták, hogy mindkét hangszóró (magas és mélyközép is) igen jó minőségű és a váltó sem rondít bele a képbe. Ha valami zavaró marad még most a hangban (és ehhez még azért le kell ülnöm pár lemezhez), akkor az sokkal inkább rendszerszinergia kérdése lesz...az ítélet mindenestre most még várat magára, mert az élmény még nagyon friss (pár órája volt a mérés).