2017. augusztus 27., vasárnap

Forráscsere 3/b. - Aqua LaScala Optologic MK2

amelyben szóba is kerül a hangzás, meg nem is

A mély, magas, közép elemzése továbbra sem kenyerem, de mégis milyen hangja van így az új forrásnak? Mármint úgy egyben, ahogy én használom, azaz MacBook, Roon, Audioquest Carbon USB kábel, DAC és ha úgy tetszik még hozzá a TIDAL/NAS.

Elvárásaimat alacsonyan tartottam, mert valahol azért ódzkodtam a számítógépes zenehallgatástól. Ha csak a ár/érték arányt nézzük szerintem még mindig jobb hangot lehet kapni dedikált CD játszóból. Az Aqua árából vehettem volna például Flatfish-t a 47 Lab-tól ami ettől a hangtól jobb. Ugyanakkor a cél most az volt, hogy nyissak a stream-ing felé és maradjon még úgy is jó a hang. A nyereség rettentő sok zene lesz.

De még ehhez képest is katasztrófa volt a rossz csövekkel produkált hang. Szóval mélyről indultunk. Eredeti célnak azt lőttem be, hogy jó lenne hozni hálózati forrásról (NAS, TIDAL), azt amit a Quad hozott CD-ről. Egyébként nem feltétlen olyan egyszerű feladat.

Ehhez képest miután minden a helyére került azért csak sikerült előre lépni. Nagyjából úgy mindenben egy kicsit. Kicsit lazább hang, kicsit több felbontással, picit nagyobb dinamikával, térrel. A Quad elég kiegyenlített játékos volt, a mostani forrás is az, csak más szinten. Tisztult, nyílt a hangkép, jó értelemben sikerült direktebbnek lennie. Ennek pozitív direktségnek a mestere eddig (nálam) a Shigaraki CD volt. Az is egy nagyon nyitott, szabad hang és van mellé egy játékos attitűdje. Még tonalításnak sem hívnám, tényleg egyfajta hozzállás. Lehet nagyon szeretni, tényleg szó szerint képes mosolyt csalni az ember arcára, ugyanakor nem is törekszik igazán a semlegességre. A mostani forrás sokat lép ennek a nyitottságnak, direktségnek az irányába, de nem engedi meg magának azt a fajta játékosságot. Marad a háttérben, ennyire nem tesz hozzá. Érezni, hogy felnőtt hang, amit sokáig érleltek. Mindemelett beválltan a dinamikára, a lendületre helyezi a hangsúlyt. Kevésébé hallani analítikusnak a hangot még a mellett sem, hogy valójában sok mindent megmutat. 

Ugyanakkor még mindig úgy érzem - így nagyjából 2 hónap után is - hogy mozog a célpont. 

Pár hete írtam a Roon-ról. Egészen addig túlmintavételezéssel használtam a DAC-ot. Még aznap este visszatértem egy lemezre amit útóbbi időben jó párszor hallgattam. Élő felvételt találtam róla, érthető okokból pont a gospel kórus nincs így az anyagban ami emeli azért a számot, de ilyesmi...(TIDAL-on csekkolható az albumverzió természetesen).
Szóval ez a lemez szólt és túl kultúrált volt. Nem harapott, csak úgy lecsúszott az, aminek azért jobban kellett volna horzsolnia. Kikapcsoltam a túlmintavételezést, mert úgy éreztem túl sima az egész. A túlmintavételezés meg pont ezt csinálta, simított. Csak éppen annó túlmintavételezés nélkül nem csak harapósabb lett a hang (jó értelemben), de rossz értelemben karcosabb is. De mikor aznap este kikapcsoltam már csak a jó értelembe vett harapósság maradt, semmi a karcosságból. Ha még valaki érti, hogy miért jó a harapósság, mért hiányzott a horzsolás és miért rossz a karcosság :) Mindenesetre végül így lépett sokat a Shigaraki nyíltsága felé a hang. 

Ha tippelnem kellene a csöveknek kellett némi bejáratási idő. 

De mintha még mindig picit tudna javulni a hang, szóval fene se tudja vége van-e. Meg közben az Audiopax egyik bemenőcsövét lecseréltem a Telefunken-ekre (szoktak vele ilyet, hogy így is raknak kis asszimetriát a két sorba kötött erősítőbe), azoknak is járatódni kellett.

Aztán igazából ez sem a lényeg, mert ami számít, hogy tényleg nehéz felállnom a rendszer elől és nagyon sok új zenét is behúztam magamnak az elmúlt hónapokban. Tulajdonképpen csak ez számit.

Már csak azért is, mert az amit eddig írtam, az meg igazából semmit se jelent. Vagy alig valamit.



Az elmúlt hónapokban jópáran megfordultak kíváncsiságból nálam. Még egy olyan egyszerű és szerintem viszonylag jól megfigyelhető paraméterre vonatkozóan sem volt konstans a vendégek tapasztalása, mint hogy beáll-e középre az énekes. A teljes skálát meghallgattam:  "legjobb ebből a szempontból amit valaha hallottam", "minden szól mindenhonnan", "mászkál az énekes". Ennél eltérőbb véleményeket nem is hallhattam volna. Nyílván nekem is megvan a véleményem, engem borzasztóan idegesítene, ha mászkálna a hang például. De ebben nem is ez a lényeg, hanem hogy ha elhisszük (és miért ne tennénk?), hogy az illető azt hallotta, amit mondott, akkor úgy tűnik radikálisan különbözően is képesek vagyunk ugyanazt hallani. (Tényleg zárójeles megjegyzés: ha gyártó lennék ilyen élmények után érezném nagyon talajtalannak ezt az egész hi-fi dolgot.)

Akkor mit jelent, mit tud jelenteni bármi, amit leírok a rendszer hangjáról? Egyáltalán hányszor lehet leírni, hogy na most nőt a felbontás. Például. Meg még több részlet. Múltkor már nem sok volt?

Egyre inkább azt gondolom, hogy ez így sehova nem vezet egy idő múlva. 

Annak is tudatában vagyok, hogy a legtöbb eszköz amit használok nem a legelterjedtebb idehaza, szóval már csak ezért is nehéz lehet mihez viszonyítani az olvasónak.

Aztán ahogy ezen tűnődtem az jutott eszembe, hogy ha egy készülékről olvasok (szinte bárhol), a következő információkkal szoktam szinte mindig találkozni:

- A készülék műszaki leírása (gombok számától a belső felépítésig, az író felkészültségétől és az olvasótábor igényéhez mérten szakmai módon)
- A hangminőségre vonatkozó benyomások, megítélés
- A "teszt" során használt zenék (vagy listaként a teszt végén, vagy ezek mentén elemezve a hangot)
- Katalógusadatok

Amikkel néha találkozom:

- A rendszer többi eleme (ez ha van, akkor is legtöbbször csak egy lista, vagy felsorolás)
- Szinergikus és kevésbé szinergikus rendszerelemek említése (azaz milyen eszközökkel próbálta meg összepárosítani a tesztelő az vizsgált eszközt, hogy megismerje a benne rejlő potenciált)
- A zenehallgatás helyére vonatkozó információk (szobaméret, akusztikai jellemzők)
- Mérési eredmények 

Amikkel pedig még ritkábban találkozom:

- A tesztet végző személyre vonatkozó információk. Milyen hangot szeret? Mi az ami fontos, amitől működik neki egy hang és mi az, amitől nem? Hogyan illeszkedik az életébe a zenehallgatás?

Utóbbi kérdéskörre lehet egyébként válaszokat találni sok tesztelőről, de nem egy csokorban, hanem munkásságukat kísérve, sok tesztüket elolvasva, infó-morzsánkból összerakva. Értem is persze, mert aki ebből él, annak neutrálisnak kell maradnia, vagy minimum arra kell törekednie.

Én viszont nem ebből élek, nyugodtan lehetek kijelentéseimmel "kirekesztő", nem kell semmiféle érdekfonta kötéltáncot járnom.

Szóval milyen zenehallgató vagyok én? Mi a fontos nekem, mit keresek én a hangban?

Részben azért a blogon - itt is így - voltak kisebb morzsák, de most megpróbálom egyértelműbben, összeszedetebben leírni.

Először is, ha zenét hallgatok nem csinálok mást. Nem nyomkodok kütyüt, nem olvasok, nem takarítok, nem dolgozok le e-mail-eket és nem írok hi-fi fórumra, hogy most is milyen szuperül szól éppen a rendszer :) 

Leginkább este hallgatok zenét, mondjuk 8 után. Maximum 3 óra, de inkább 2. Szóval 2-3 lemez. Bár egy időben lementem 1 lemezre. Hadd működjön, hadd hasson. Filmet se hármasával néz az ember. De ez aztán mégiscsak ritkán van így, zene húzza a zenét.

Sötétben hallgatok zenét.

Hangerőre vonatkozóan szerencsére ezekben a késői órákban sincs korlátozás. Nem halkan hallgatok zenét, de nem is üvölt. Azért legyen teste mindennek, de nem szeretem se a fülemet, se a fejemet szétcsapatni. Amit én megtapasztaltam másoknál abból kiindulva átlag ahhoz képest picit hangosabban hallgatom. Kisebb rendszerek nem is feltétlen bírnák el ezt a hangtömeget. Csak hogy életszerű legyen. Ugyanakkor olyat is ismerek nem is egyet, aki nálam jóval-jóval hangosabban hallgatja a rendszerét. 

Eddig az alapok. A nélkül, hogy teljes kasztrendszert alakítanék ki, azt mondanám én azok táborába tartozom, akiknek az illuzió a fontos, az elsődleges. Képesnek kell tudnia a rendszernek arra, hogy elhitesse velem a zenét és kikapcsolja a külső világot. 



Ennek van egy "belső" zenei kommunikációs vonzata, erről azért gyakran hallani. Akarjon már valamit mondani az az a zene. Vagy mondjuk úgy maradjon meg zenének, ne essen szét hangokra. Legyen mire érzelmileg reflektálni.

De van egy sokkal hifisebb jelentése is nálam. 

Legyen a hangzás olyan, ami körbevesz. Mármint szó szerint. Nem szeretem, ha szemből üvölt rám egy nagyranőtt boombox. Azonnal kiránt a zenehallgatás illúziójából és arcomba tolja, hogy egy rendszerrel szemben ülök. Ezért vannak a hangfalaim nálam kb. 3 méterre egymástól. Mindig olyan szélesre húzom őket amennyire a hangfal és a szoba engedi és amíg még be tud állni középre is a hang. Ez a rendszerfelállítási jellemző ránézésre sokat elárul a hallgatójáról (már ha tudatosan instalállja a rendszerét). Sok Avantgarde tulajdonos egyáltalán nem így installál. Egymáshoz közelebb teszi a hangfalakat és a hátsó fallal szinte párhuzamosan, nem a hallgató pozíció felé fordítva. Na ők nem azt keresik amit én. Mondhatnám, hogy legyen tere a rendszernek. Ezt meg divat szídni, hogy nincs is olyan, hogy tere van a felvételnek, mert minden mesterségesen van elhelyezve (kivéve persze az akusztikus, két mikofonos felvételeket). Biztos így is van. Mégis, ezek az információk is rajta vannak a lemezen és ha hagyjuk őket megjelenni számomra sokkal-sokkal élvezhetőbb a zenehallgatás. Átláthatóbb a hangképp, nem tömörülnek a hangszerek és sokat hozzátesz az "illúzióhoz" mikor nem a hangfalból szólalnak meg hangszerek, hangok.

Legyen a hangzásnak "húsa". Az énekesnek legyen tüdeje, ne csak hologram legyen. A hangszereknek legyen teste, ne csak hangja.

Ha sok a mély, legyen sok a mély. Ha megindul a zene, tudjon megindulni. Az élő és a reprodukált zene között tonálisan ezt hallom a két legnagyobb különbségnek. Az otthoni rendszerek sokszor még hozzávetőlegesen sem képesek visszaadni az élő zene dinamikáját és volumenét. Akár addig a pontig, hogy értelmét is veszti a zene, mert e nélkül alappilérek hiányoznak. Ezért vannak Avantgarde-ok itt, mert elég jól veszik ezt az akadályt. Jobban mint a többség. A többi fenti pont sok más termékkel is megoldható.

Ne legyen műfajfüggő a rendszer. Young Thug nálam ugyanúgy van a repertoárban, mint Liszt.

Egészen biztos vagyok benne, hogy sokféle ilyen kis mini összefogaló készülhetne. Kicsit, vagy éppen teljesen másmilyen fókusszal, pontokkal. Az én élményeimet, beszámolóimat ennek tükrében érdemes olvasni. Az is érthetővé válik miért bizonyos pareméterek, jellemzők térnek vissza ezen a blogon.

És most akkor egy hírtelen kanyarral vissza az Aqua-hoz

Félretéve tehát a sokadik "nőtt a felbontást, nyitottabb lett a hang" kijelentést inkább arra a kérdésre válaszolnék, hogy hihetőbb lett-e az illúzió az által, hogy bekerült a rendszerbe?

A válasz pedig egyértelmű igen. És nekem ennyi tulajdonképpen elég is. Good job!




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése